Nincs is jobb, mint kiszabadulni egy hétre a rideg februárból és egy hétig keresztül-kasul autózni a napsütötte Szicíliában – gondoltuk, amikor lelkesen becsörtettünk az Avis irodájába a cataniai reptéren, hogy béreljünk egy autót. Csak egy kicsit, hogy ne fogyasszon sokat és beférjünk a városok belvárosainak szűk utcáin is.
Ahogy az lenni szokott, próbálták a legdrágább, napi negyven eurós prémium biztosítást ránk sózni, ami a lopást is fedezi, de mi bíztunk benne, hogy a helyi maffia nem turisták autóira utazik, úgyhogy csak a káresetekre kötöttünk egy olcsóbbat. A szerződésünkhöz egy teljesen sablon ÁSZF-et csatoltak, aminek minden második szava az volt, hogy „if applicable”, vagyis „amennyiben alkalmazandó” – nyilván a megkötött biztosítás függvényében. Mi pedig a konkrét szerződésben azt írtuk alá, hogy a biztosításunk alapján a kárért semmiképp sem fizetünk, hanem csak akkor, ha ellopják az autót. Ennyi.
Összesen így 267 eurót fizettünk egy hétre, és elégedetten hajtottunk el a reptérről. Szerencsénkre szinte az összes helyre, amit kinéztünk, autópálya vezetett, ráadásul ingyen. Ehhez képest – első benyomásaink alapján – az utak minősége is egészen tűrhető volt, nem beszélve arról, hogy minden nagyobb város környékén volt a pihenőhelyeken Autogrill, ahol Olaszország egyik legállandóbb minőségű kávéját lehet inni.
Még fizettünk is a kátyúkért és a defektért
A gondok a negyedik napon kezdődtek: ekkor találkoztunk az első fizetős autópálya-szakasszal (ez önmagában még nem gond) Cefalu és Messina között, ami a finanszírozás ellenére borzalmas állapotban volt, tele kátyúkkal, amikre egy árva tábla sem figyelmeztetett, így jócskán meglepődtünk, mikor 110-zel belehajtottunk némelyikbe. Másnap már jobban résen voltunk, és jól is tettük, mert a Messina-Catania szakaszon ugyanez folytatódott: fizetős, kátyús felállás, százméterenként alagutakkal megspékelve.
Délutánra a gondok fokozódni kezdtek: valahol Taorminánál egyszer csak megjelent a műszerfalon egy figyelmeztetés, hogy alacsony a nyomás a bal hátsó kerékben, kisvártatva pedig éreztük is a defektet – pechünkre épp egy alagútban. Nem volt épp megnyugtató érzés, de hatvannal és vészvillogóval kievickéltünk az alagútból (amit párszáz méterre egy következő követett) és megálltunk a keskeny leállósávban, ahol egy kerékcserére kábé nulla esély és tér mutatkozott.